Todos Los Días

Kedves Bloggertársaim! Eljött a búcsú ideje, ez a bejegyzés az utolsó, amit közzéteszek. Az utóbbi időben sajnos egyre értelmetlenebbnek találtam azt, hogy körbenézzek a csoportokban. Nem ez az oka annak, hogy felhagyok a blogolással, de úgy érzem, muszáj megosztanom veletek a problémámat, hogy nyugodt lélekkel köszönhessek el. Lehet, hogy kissé provokatívnak találjátok majd a lent írtakat, de ahogy Shakespeare Hamletje is mondta: „Kinek nem inge, ne vegye magára”. Akinek pedig inge, az igenis vegye magára, és gondolkozzon el rajta. Tudjátok, van a bloggervilágnak egy nagyon nagy problémája, és itt nem arra gondolok, hogy kevesen tartoznak a közösséghez, és szinte senki sem olvassa a másik blogját. Amiről én beszélek, az az eredetiség hiánya. Nem akarok belemenni abba, hogy milyen történetek keringenek a neten. Mindenki volt egyszer kezdő. Pont. Attól, hogy valaki nem tud kitalálni A Gyűrűk Urához vagy Harry Potterhez hasonló sztorit, nem kell arra biztatni, hogy hagyja abba a...

Sziasztok! A héten elgondolkodtam azon, hogy mik azok a „must have” cuccok, azaz azok a dolgok, amikre minden lánynak szüksége van. Persze erről is (mint általában minden másról) eltérő véleményem van, mint a többségnek. Kicsit utánanéztem, rákerestem, hogy a „szakértők” szerint mik ezek, és szeretném megosztani veletek, mit gondolok erről. Először is: ne számítsatok beauty bejegyzésre, mert egyáltalán nem az lesz. Szóval aki azt szeretné tudni, hogy melyik az a táska/ruha/cipő, amit minden lánynak be kell szereznie, attól elnézést kérek, mert nem fogok választ adni rá. Csajok, ugye igaz, hogy ahányan csak vagyunk, annyiféle az ízlésünk? Ez alapján kérdem én, miért kéne, hogy a divatújságok megmondják nekünk, mi az ami KELL a szekrényünkbe és a neszesszerünkbe? Ha mindenki ugyanazt vásárolná teljesen kiveszne belőlünk az egyediség, nem is beszélve arról, hogy a cégek többsége csődbe menne. Ja, és ki az, aki a Gucci-t vagy a Prada-t megengedheti magának? Hát, szerintem Magy...

Gondolkoztatok már azon, hogy vajon lehet-e tanulni a blogokból? Mármint a történetesekből. Azt hiszem, az aktív tagok közül legtöbben történetekkel foglalkozunk, és sokan vagyunk, akik mások sztorijait is szívesen olvassuk. Itt és most beismerem, hogy én csak keveset követek nyomon. Tarthat bárki maradinak, de elsősorban a papíralapú olvasás híve vagyok, ami hátráltat kissé, ám a legfőbb hibám az, hogy nagyon válogatós vagyok, nem csak a cipők, hanem a blogok terén is. Kevés olyan olvasmány van, ami megfog, és tényleg igényes. A mai cikk azonban nem az olvasási szokásaimról fog szólni, szóval vágjunk is bele. Mit taníthat egy regény? Véleményem szerint elég sok mindent. A helyes központozást, a párbeszédek írását egy könyv felütésével sajátíthatjuk el legegyszerűbben. Igaz, hogy fél perc, amíg megnyitod a böngészőt, és bepötyögöd, hogy „párbeszédek írása” , de minek, ha ott a polcon a kedvenc klasszikusod? Ezen kívül fejleszti a szókincset, a képzelőerőt, a helyesírást és ha m...

 Hm...ihlet. Vajon létezik, vagy csak igyekszünk e mögé az elvont fogalom mögé rejteni a lustaságunkat? Ha egyszerűen le akarnám zárni ezt a kérdést, megtehetném: alváshiánnyal, és Ady-túladagolással küzdök már hetek óta, ezért rávághatnám, hogy létezik, de engem jelenleg nem tisztel meg a múzsa a csókjával. Sajnos nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, szóval fejtsük ki a témát. Az első oldal, amit a Google kidob, így nyilatkozik a jelenségről: Inspiráció, enthuziazmus:   a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot, m elyet felfokozott érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség jellemez. E sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa; a modern lélektan azonban minden transzcendens tényező nélküli magyarázatot nyújt az ihlet jelenségére. Gyönyörű összetett mondatok, és van is bennük valami, de a lezár...

 Rengeteg ember életében játszik szerepet a sport. Egészségesebbek, vékonyabbak, boldogabbak leszünk tőle, arról nem is beszélve, hogy mi mindent tanulhatunk általa. Lehetne itt boncolgatni a témát, hogy hogyan tanít meg küzdeni, veszíteni és még más hasznos élettani dolgokra, de a mai bejegyzést nem ennek a témának szenteltem. Utálunk levegő után kapkodva patakot izzadni, de mikor a szereplőinket bírjuk rá ugyanerre, valahogy az esetek többségében nem jön át az, hogy milyen is sportolni. Szerintem a történetek 90%-ában tökéletes alkatú a főhős, legyen szó férfiról van nőről, kortól függetlenül. Ez a hibátlanság teljesen irreális, elég ha kinézünk az utcára, és máris megértjük, miért. Ha netán a karakter mégis rendelkezik némi felesleggel, rögtön a súlya lesz a központi kérdés. Nem kanyarodom el arra, hogy miért nincs idejük/kedvük/lehetőségük (khm...khm...kifogások) az embereknek a testmozgásra, inkább rá is térnék a lényegre. A blogok szereplőinek aktivitása 3 formáb...

 Harmadikos koromban azt tanították, hogy a jó cím rövid és lényegre törő. Ennek a kritériumnak ezúttal sehogy sem tudtam megfelelni, ezért bevezetésként kifejteném, mit is értettem a töredékes cím alatt. A mai bejegyzés azokról a bloggerekről fog szólni, akik nem kezelik megfelelően a kritikát, illetve nem adnak visszajelzést a kommentjeinkre. Rögtön a legelején leszögezném, hogy mindezzel senkit sem szándékozom megbántani, csupán az észrevételeimet szeretném megosztani veletek. Lehet, hogy semmi értelme sincsen, de az ilyen posztoknak a célja az lenne, hogy előre lendítsük a bloggerek társadalmát, és hívhassuk magunkat aktív közösségnek. Tudom, hogy sokan vagyunk, akik ezt szeretnénk elérni, de ahogy mondani szokták, egy fecske nem csinál nyarat. Szerintem négy vagy öt sem... Térjünk is a lényegre: A minap bejegyzéseket olvastam, amikor ráakadtam egy blogra, ahová még régebben írtam egy kommentet. Kíváncsi voltam, hogyan is fogalmaztam, ezért rákerestem az adott posztra,...

 A blogger csoportok egyre nagyobb figyelmet fordítanak egy bizonyos jelenségre: a láthatatlan olvasókra. Szerintem senkinek sem kell bemutatni azt a pillanatot, amikor megnézed az előző napi posztodat, és van rajta több, mint 100 megtekintés, de a megítélésének semmi ly en jelét nem tapasztalod. Most akkor jó lett, vagy sem? Az írás bizony hálátlan mesterség. Ha közvetetten nem is, de a hivatásos írók műveire mindig van reflektálás. Gondoljunk csak a moly.hu-ra. Több kritikát találunk ott, mint könyvet. Nem tudom megérteni, hogy az ilyen esetben miért működik ez a dolog, és a mi kis közösségünkben miért nem. Gondoljunk már bele. Az adott író a büdös életben nem fogja megtudni, hogy te mit gondolsz a sztorijáról, ám egy blogger, aki valóban foglalkozik az oldalával, örülne a szavaidnak. Sokszor láttam már, hogy a régebbi tagok azt ecsetelik , hogy milyen volt régen. Mivel 2017 februárjában csatlakoztam a világotokhoz, sajnos nem tudhatom, mi volt a helyzet akkoriban. Össz...

 A nyári szünet hamar lecsengett, és gondolom, nem csak én érzem így. Szerencsére volt alkalmam utazgatni az országon belül, és az egyik legnagyobb emlékem a Fővárosi Állatkertben tett kirándulásunk lett. A családommal mentem, ha jól emlékszem, augusztus 23-án. Kiskoromban már jártam ott, de ez nem igazán maradt meg bennem. Annyi biztos, hogy nem olyan érzéseket keltett a dolog, mint a legutóbbi látogatásomkor. A legtöbb ember szereti az állatokat. Kutyát, macskát, netán valami egzotikusabbnak számító élőlényt is szívesen tartunk, de egy csúcsragadozót nem fogadnánk tárt karokkal a kertünkben. Az állatkerteket egyfajta megoldás gyanánt hozták létre, hogy megismerhessünk olyan lényeket, amelyek nem élnek meg az éghajlatunkon, vagy nem futunk velük össze minden sarkon. Egy kisgyereknek hatalmas élmény, ha egy ilyen létesítményben kódoroghat, de a felnőttek számára sem unalmas egy ilyen kiruccanás. A gyerkőcök különösen odavannak a nagycicákért meg a hosszúnyakúakért, hisz ol...

 Mostanában elég sok Musical.ly-s videót dob fel elém a Youtube. Hogy miért, arról fogalmam sincs, de kezdenek nagyon idegesíteni.  Ha valaki nem ismeri: ez egy olyan alkalmazás, ahol egy zene részletére vagy valamilyen párbeszédre (pl. egy filmből vett beszélgetésre) lehet tátogni. Ez teljesen ártalmatlannak hangzik, ugye? Jó kis unaloműző, és addig sem kell foglalkozni a gyerekkel. Nos, gyanítom, hogy megjelenésekor nem úgy használták fel az emberek az app által nyújtott lehetőségeket, ahogyan ma. Ami legjobban elszomorít, az az egész dolognak a megítélése a fiatalok (főleg 10-12 éves lányok) körében. Csináljanak videót, töltsék fel, örüljenek a követőknek. Mindez tényleg szép és jó, de a minap alaposan ledöbbentem. A Facebook-on akadtam rá egy képre, amin pár 14 év körüli lány volt. A kommentekből megtudtam, hogy őket bizony Musical.ly-ről kéne ismerni. A ho z zászólásokból kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek gőze sincs, hogy kik azok, de volt egy ki...

Elmondhatom magamról, hogy 10 éves korom óta mindig van egy olyan híres pasi az életemben, akiért odáig vagyok. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A rajongás szinte a vérünkben van, és úgyis találunk valakit, akivel szívesen megismerkednénk. Legyen az énekes, színész vagy sportoló, igencsak könnyen le tud minket venni a lábunkról, még akkor is, ha semmit nem tudunk róla. Persze azt állítjuk, hogy nem a külseje miatt szeretjük a kedvencünket, ám ez csak félig igaz. Gondoljunk csak bele. Ha egy árva szót sem váltottunk vele, mégis honnan tudnánk, milyen ember? Hála a 21. századnak, a közösségi média segítségével könnyebben "megismerkedhetünk" vele, de többnyire csak egyoldalúan. Mi hiába tudjuk a testvérének a pasijának a kutyájának az alvós játékának a nevét, ő nagy valószínűséggel azt sem tudja, hogy létezünk. Szörnyű ezt olvasni, de mind tudjuk, hogy így van. Az interneten bárki állíthat magáról bármit, de ha az idolunk nem egy mérföldes paraszt, akkor ne...

 Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de észre sem veszem, olyan gyorsan telik ez a nyár. Mindig csak arra eszmélek, hogy ideje lenne cikket írni a blogra. Most rossz kislány voltam, és pontosan 15:05-kor kezdtem neki az írásnak. Mindeközben a háttérben Enrique Iglesias biztosítja az aláfestést. Srácok, ti mennyivel előbb szoktátok megírni a bejegyzéseiteket? Csak én vagyok ennyire lusta? Térjünk is a lényegre. Ezúttal egy írástechnikai jelenségről hoztam nektek véleménykifejtést, mégpedig a túlgondolt részletezésről. Itt az elején nyugodtan beismerhetjük mind, hogy beleestünk már ebbe a hibába. Nem is egyszer. De nem is kétszer. Valamiért hajlamosak vagyunk elveszíteni a kontrollt írás közben, aminek az a következménye, hogy unalmas leíró részek követik egymást a sztoriban. Lehet, hogy jó azt látni a Word számlálóján, hogy az új rész 2000 szavas lett, de gondoljunk csak bele, ebből a töménytelen mondatsorozatból mennyi az, ami tényleg érdekli az olvasót. A nagy nevek azt vallják, ...

 Nos, el kell mondanom, hogy csalódtam. Sosem hittem volna, hogy egy könyv ennyire fel tud majd bosszantani, de mégis megtörtént. Kezdjük talán a legelején. Nem mondanám igazi könyvmolynak magamat, de kétségkívül szeretek olvasni. Régebben több időm volt rá, így érthető módon a csekély 64 tagú könyvtáram nagyrészt 10-14 éveseknek szóló kötetekből áll. Nem vásárolok túl gyakran könyveket, és a pdf-et egyenesen utálom. Számomra természetellenes, hogy monitoron keresztül olvassak valami olyat, aminek papíron lenne a becses helye. Arról nem is beszélve, hogy "íróként" együtt érzek a szerzővel, miszerint neki a megvett darabok után van jövedelme. Összesen 3 történetet olvastam el digitálisan, de nem tervezek többet. Az elmúlt évben nem sok időm jutott a könyvekre, de nyár elején elhatároztam, hogy megtöröm a jeget, és olvasni kezdek. Mivel van két idősebb testvérem, akiknek szintén akar pár sztori a polcán, adott a lehetőség, hogy tőlük kérjek kölcsön. Őszintén szólva, előbb...