Állatkert "felnőtt" fejjel

 A nyári szünet hamar lecsengett, és gondolom, nem csak én érzem így. Szerencsére volt alkalmam utazgatni az országon belül, és az egyik legnagyobb emlékem a Fővárosi Állatkertben tett kirándulásunk lett. A családommal mentem, ha jól emlékszem, augusztus 23-án. Kiskoromban már jártam ott, de ez nem igazán maradt meg bennem. Annyi biztos, hogy nem olyan érzéseket keltett a dolog, mint a legutóbbi látogatásomkor.

A legtöbb ember szereti az állatokat. Kutyát, macskát, netán valami egzotikusabbnak számító élőlényt is szívesen tartunk, de egy csúcsragadozót nem fogadnánk tárt karokkal a kertünkben. Az állatkerteket egyfajta megoldás gyanánt hozták létre, hogy megismerhessünk olyan lényeket, amelyek nem élnek meg az éghajlatunkon, vagy nem futunk velük össze minden sarkon. Egy kisgyereknek hatalmas élmény, ha egy ilyen létesítményben kódoroghat, de a felnőttek számára sem unalmas egy ilyen kiruccanás. A gyerkőcök különösen odavannak a nagycicákért meg a hosszúnyakúakért, hisz olyanok, mintha a mesékből léptek volna ki. De mi a helyzet velünk, idősebbekkel? Imádom az állatokat, és nem részletezném, hogy mit tennék azokkal, akik képesek ártani nekik. Lehet az az élőlény akármilyen csúnyácska, akkor sem lenne szabad bántani őket! Mi lányok, arra is hajlamosak vagyunk, hogy a filmekben jobban szíven üssön minket egy kutya halála, mint a főszereplőé.

A történethez visszatérve: bementünk az állatkertbe, és...csalódnom kellett. Nem Timon és Pumba hasonmásaival találtam szembe magamat, hanem elkeseredett, kedvetlen, hazájuktól megfosztott lelkekkel. Kár lenne tagadni, tényleg nagyon jól tartják őket. Bőségesen el vannak látva élelemmel, és a kifutóik is nagy területeket ölelnek fel, de ez nem ugyanaz. Megfosztották őket a vadászösztönüktől. Attól, ami a leginkább az állatok sajátja. Olyan ez, mintha egy írótól elvennék a tollát, és semmit sem tehet érte, hogy visszaszerezze.

Legjobban azokat a drágákat sajnáltam, amelyeknek nem volt társuk a fogságban. Nem elég, hogy egyedül tengetik a napjaikat, de a ketrecen kívülről folyamatosan megbámulják őket, és ujjal mutogatnak rájuk. Mi hogy éreznénk magunkat, ha fordulna a kocka?

Persze nem egyedi eset, ha az adott állat már odabent születik, és emberek között nő fel. Vajon ő hogy viszonyulhat a világhoz? Tudja, hogy valami hiányzik, vagy ezt a létezést tekinti természetesnek? Tudunk mi mindezért hibáztatni valakit? A létesítmény vezetőit aligha. Ők semmiről sem tehetnek, hiszen csak a munkájukat végzik, mégpedig jól. Azokat, akik először fogták be a vadonélőket? Talán, de csak azt tették, amire igény volt. Egzotikus lényeket akartak látni az emberek, és megkapták. Bizonyára nem kevés veszély árán, de ezt mi nem tudhatjuk meg.

Igazából nem tudom, hogyan álljak ehhez a dologhoz. Ennek is van jó és rossz oldala is. Annyi biztos, hogy állatkínzásnak vagy hasonlónak nyomát sem lehetett látni, ami mindenképpen egy nagyon pozitív dolog.

Ti hogyan vélekedtek erről?

Puszi: Victoria Bloom