Búcsúlevél, avagy üzenet a bloggereknek

Kedves Bloggertársaim!

Eljött a búcsú ideje, ez a bejegyzés az utolsó, amit közzéteszek. Az utóbbi időben sajnos egyre értelmetlenebbnek találtam azt, hogy körbenézzek a csoportokban. Nem ez az oka annak, hogy felhagyok a blogolással, de úgy érzem, muszáj megosztanom veletek a problémámat, hogy nyugodt lélekkel köszönhessek el. Lehet, hogy kissé provokatívnak találjátok majd a lent írtakat, de ahogy Shakespeare Hamletje is mondta: „Kinek nem inge, ne vegye magára”. Akinek pedig inge, az igenis vegye magára, és gondolkozzon el rajta.

Tudjátok, van a bloggervilágnak egy nagyon nagy problémája, és itt nem arra gondolok, hogy kevesen tartoznak a közösséghez, és szinte senki sem olvassa a másik blogját. Amiről én beszélek, az az eredetiség hiánya. Nem akarok belemenni abba, hogy milyen történetek keringenek a neten. Mindenki volt egyszer kezdő. Pont. Attól, hogy valaki nem tud kitalálni A Gyűrűk Urához vagy Harry Potterhez hasonló sztorit, nem kell arra biztatni, hogy hagyja abba az írást. Csak akkor fejlődik, ha gyakorol, és a haladó szintig (mert profik sohasem leszünk) csak a kliséken keresztül vezet az út.

A probléma a személyes blogokkal van, és azzal, hogy kezdenek NAGYON személyessé válni. Felnézek a Facebookra, és azt látom, hogy minden második poszt a blog írójáról szól. Harminc random tény rólam, kedvenc írószereim, ezt kaptam a születésnapomra. Csak szerintem röhejes? Van ezeknek a bejegyzéseknek bármi hasznuk azon kívül, hogy kattintásokat generálnak? Nehogy azt higgyétek, hogy én nem szeretem például az írószereket, mert igenis odavagyok a tollakért, de minek olvassak arról, hogy más mivel, és mire ír? Van egyedi ízlésem, arra sincs szükségem, hogy tanácsokkal lássanak el, mit vegyek, illetve mit ne vegyek meg. Vonatkozik ez ugyanúgy a ruhás/Ebayes/Aliexpress-szes wishlistekre.

Tudjátok az emberiség több ezer évig jól megvolt anélkül, hogy bárki is tanácsolta volna nekik azt, hogy mit vegyenek meg. Ki tudták találni, hogy mit vegyenek a másik születésnapjára, és el tudták dönteni, hogy melyik ruhában érzik jól magukat. Tényleg ennyire ki kell kövezni az embereknek az utat? Ha mindig csak azt próbáljuk ki, amit a bloggerek ajánlanak, semmiről sem lesz önálló véleményünk. Ugyan mire jó az, ha mindenről véleményt alkotnak helyettünk? Ami az egyik embernek nem tetszik, azt lehet, hogy a másik imádni fogja. Szerintem az ilyen posztoknak semmi értelmük.

Következő kérdés: mekkora egó kell ahhoz, hogy valaki saját magáról írjon? Persze tudom, hogy tök swag, ha egy videós ötven random tényt mesél magáról, de a mai világban a vloggerek már hírességnek számítanak, legalábbis van, aki annak tartja őket. A csoportban eddig nem igazán láttam 80+ feliratkozós blogot, ami azért lássuk be, eléggé eltörpül a több tízezres videómegtekintések mellett. Ezzel nem arra célzok, hogy egy videós csinálhat ilyet, egy blogger meg nem, mert egyiknek sem látom értelmét.

Kérem azt, aki szívesen olvas ennyire személyes indíttatású posztokat, illetve olyan bejegyzéseket, amiben a blogger azt ecseteli, hogy hogyan van elrendezve az asztala, avasson be, hogy mi a jó ezekben. Pszichológus akarok lenni, szóval tényleg érdekel. Örömmel meghallgatom a véleményeket.

Szinte biztos vagyok benne, hogy cikk vége felé közeledve két táborra oszlott az olvasóközönség. Van, aki ugyanolyan véleményen van, mint én, és van, aki embergyűlölő, kritikus, adys gőggel rendelkező nőszemélynek titulál. Nem tudom, kinek van igaza, nem az én dolgom ezt megítélni.

Most megjegyezhetnének, hogy ezen az oldalon is vannak értéktelen bejegyzések, és nem is ellenkezem. Biztosan vannak, ezt mindenki maga döntse el. A sorsközösség vállalás már Zrínyi korában is menő volt, szóval én is tartom magam ehhez. Csupán szerettem volna elmondani, mit gondolok a turmixgépes meg a szobanövényes bejegyzésekről. Senki sem köteles egyetérteni a véleményemmel. Beismerem, kissé talán durva voltam, de nem csak Justin Bieber szeretheti a botrányokat.

Hogy tovább fűzzem a szót, említettem fentebb Adyt. Ki emlékszik a magyarságverseire? A nemzetostorozó hangnem mindenkiben nyomot hagy szerintem. Nem a klasszikus hazaszeretettől csöpögő hozzáállással íródott például a Nekünk Mohács kell, de azt hiszem, Adynak volt igaza. Lefordítva: amíg van igény az ilyen cikkekre, és a kommentek bátorítják az írót, addig lesznek ilyen bejegyzések. Ha valaki megmondja a tutit, mint ahogy Endre bátyám is tette, talán változni fog valami. Pont tegnap olvastam egy verset tőle, és alkalomhoz illőnek érzem, ezért idemásolom nektek az utolsó két sorát:

„S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. „

Mielőtt valaki félreértené: ezzel nem arra utalok, hogy én most valami gyönyörűt írtam. Ha a minőségjelzőt kicserélem a „provokatívat”-ra még a szótagszám is kijön, a verselés már aligha. Gondoljátok végig ezt a mondatot, aki pedig még nem ábrándult ki teljesen Victoria Bloomból, az olvassa el az utóiratot is.

P.S.

Ha eljutottál eddig az olvasással, jár egy nagy gratuláció. És egy köszönöm is, természetesen. Nem akarok visszautalni a fentiekre, csupán elköszönni. Tizenhárom hónapot töltöttem veletek, és jó érzés volt részese lenni a közösségnek, még ha az nem is tökéletes. Érdekes emberekkel ismerkedtem meg. Ígéretes írókkal, és kevésbé ígéretesekkel, de sok kedvelhető személlyel. Azt kívánom nektek, hogy ne hagyjátok abba az írást, hanem alkossatok, méghozzá minél többet, mert a 21. századnak még nincsen irodalma. Gondoljatok csak vissza az ezerkilencszázas évekre. Az egyszerűség kedvéért maradjunk a magyaroknál. Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós. Kell még sorolnom? A mi jelenünkben még nincsenek ilyen nevek, hacsak valaki nem Leiner Laurával akar hencegni. Lehet, hogy pont a csoportból kerül ki a következő vátesz, és én azt mondom, szárnyaljon! És teremtsen valami igazán művészit, valami igazán hasznosat!

Hiányozni fogtok, és örömmel gondolok majd vissza erre a tizenhárom hónapra. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a bejegyzéseimet, netán feliratkozott, kommentelt néha. Sokan jelentettek nekem, még ha ez kissé furcsán is hangzik az előbbiek után. Egy idézettel szeretnék elköszönni tőletek. Nem tudtam, a számos csodás mondat közül melyik legyen az, amellyel a Todos Los Días bezárul, de írás közben megvilágosodtam. Legyetek jók, és gondoljatok néha rám, és az esztelen véleménynyilvánításaimra.

„Írj olyat, amit érdemes olvasni, vagy csinálj olyat, amit érdemes megírni.”

(Benjamin Franklin)

Puszi: Victoria Bloom