A kliséken túl

 Szeretnék feltenni neked egy egyszerű kérdést: mennyire hiszel a klisékben? Kifejtem. Az irodalom térnyerése során egyre több alapötlet, fordulat, tipikus karakter terjedt el az epikában, mint például a varázserejű tárgy, a gonosz boszorkány, vagy a jó győzelme. A 21. században a költözéssel kezdődő gimis sztorikat, a lúzer-iskola menője szerelmi szálakat, a gonosz, szőke lányokat nevezzük – többek között - klisésnek. A kérdés tehát az, hogy te mennyire hiszel ezekben, vagyis abban, hogy amelyik történetben van valamilyen közhely, az már csakis rossz lehet.

Sokan csak azért nem kezdenek bele egy könyv, illetve esetünkben blog olvasásába, mert megszokott alapra épül. A többség nem ad esélyt az ilyen sztoriknak, és ez alól én sem húzom ki magamat. Sokszor megesik velem, hogy simán elgörgetek, mikor egy olyan fülszöveget pillantok meg, amit mintha már százszor olvastam volna. Ennek ugyan az is az oka, hogy a legtöbb klisé a romantikus történeteknél fordul elő, és alapból nem kedvelem ezt a zsánert, de felesleges mentegetnem magamat. Sáros vagyok, ahogy rajtam kívül sokan mások is.

Ezúton biztatni szeretnélek titeket, illetve magamat is arra, hogy ne első benyomás alapján ítéljük meg a blogokat, mégpedig egy számomra nagyon kedves történet megismertetésével.

Adott a The Queen Bee of High School című blog, ami mint nevéből is kiderül, gimis történet. A szereplők menüpontra kattintva azt hihetnéd, hogy ez egy fanfiction, ami súlyos tévedés! Az alapötlet fenomenális, szerintem nem sokaknak jutna eszébe ilyen. Az író fogott pár világszerte ismert énekest és színészt, majd tizenéves diákká avanzsálta őket. Mindössze a nevük és a külsejük nem változott, ami kiváltotta a hosszas külső leírásokat, és valljuk be, ennyi segítség jár az alkotónak, hiszen rengeteg karakterrel dolgozik, amiért külön jár a dicséret. A középpontban 20-21 diák áll, ezen kívül szülőket, és olykor külsősöket is megmozgat a sztori.

Lényegében egy felnőttkor határán álló osztály életét mutatja be a blog, szerelemmel, barátsággal, sulis problémákkal karöltve. Eddig nagyon klisésnek hangzik, de most jön az, ami miatt én igazán megkedveltem. Számomra nem a jól megfogalmazott, igényes mondatok adják az érdemi részt (pedig hamar meg lehet kedvelni az író stílusát) , hanem az, ami a sorok mögött rejtőzik. A történet behatóan foglalkozik olyan erkölcsi kérdésekkel, mint a másság elfogadása, vagy a megcsalás. A lélektani érzékenység kimagasló, gondos aprólékossággal ismerhetjük meg a megcsalt/megcsaló fél, a könnyűvérű, de belül érzékeny lány, a feltűnésre vágyó, és ezért bőréből kibújó, az otthon bántalmazott és még sok más karakter lelki világát. Megismertet velünk olyan személyiségeket, akikkel mi is nap mint nap találkozunk, sőt mi több, segít megérteni az ő motivációjukat. Gyakran elfelejtjük, hogy mindenkinek van jó, és rossz oldala. Ez a történet emlékeztet, hogy ezt észben tartsd, és hogy próbáld megérteni a körülötted élőket. Szerintem mindenki talál olyan karaktert, aki érzéseket vált ki belőle, hiszen van miből válogatni.

Ezen felül a problémák érdekes, izgalmas közegbe vannak beágyazva, mert nem csak az elmékben történnek dolgok, hanem a valós életben is. Osztálykirándulások, bulik, felelések, minden, ami egy középiskolás diák életét áthatja.

Az írásstílus igényes, csak néhol akad kivetnivaló benne, de nagyon gördülékeny, és tudatosan szép. Szerintem a fülszöveg igazolja az állításomat:

„Mindannyian tudjuk, milyen kegyetlenné tud válni a középiskola, ha nem vagy gazdag, nincs topmodell alkatod, nincsenek barátaid, nem vagy menő, nem játszol a focicsapatban, vagy esetleg a saját nemedhez vonzódsz. Hiszen ebben a korban a legsérülékenyebb az ember. Nem elég, hogy nem találod a saját helyed, nem vagy elégedett magaddal, dühös vagy az egész világra, az iskolatársaid cseppet sem segítenek a helyzeteden. Az emberek általában mosolyogva emlékeznek vissza a középiskolás évekre, de vannak, akiknek a folyamatos versengéssel, nyilvános megszégyenítéssel, kirekesztettséggel, bántalmazással és lenézéssel kellett szembenéznie minden egyes nap, amikor reggelente átlépte az osztályterem ajtaját.”

Tegnap volt a blog harmadik évfordulója, és igen, még mindig aktív. Tudom, ez furcsán hangozhat, mert nem sok olyan történet van, ami kihúzza eddig, de nagy kihagyások voltak néhol a részek között. Amire ezzel utalni akarok az az, hogy nem csak a történéseket, hanem az író fejlődését is nyomon tudod követni az olvasás alatt, ezzel talán a saját stílusodat is fejlesztve.

Én azt vallom, hogy nem válhat valaki íróvá, ha csak komolytalan történeteket olvas. A komolytalanon a mondanivalómentes romantikus regényeket értem, amik jóformán sehogy sem hatnak az olvasóra emberileg. Nem változtatja meg a véleményét semmiben, maximum a szerelemmel kapcsolatban. Egy írónak kötelessége a történeten túl tanulsággal is felruháznia a sztoriját, és ez a blog bővelkedik a tanulságokban. Ha fiatalos, mégis komoly olvasmányra vágysz, mindenképpen válaszd ezt a történetet. Engem levett a lábamról, pedig ismétlem: nem szeretem a romantikus zsánert.

Puszi: Victoria Bloom