Ihlet? Az meg mi?

 Hm...ihlet. Vajon létezik, vagy csak igyekszünk e mögé az elvont fogalom mögé rejteni a lustaságunkat? Ha egyszerűen le akarnám zárni ezt a kérdést, megtehetném: alváshiánnyal, és Ady-túladagolással küzdök már hetek óta, ezért rávághatnám, hogy létezik, de engem jelenleg nem tisztel meg a múzsa a csókjával. Sajnos nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, szóval fejtsük ki a témát.

Az első oldal, amit a Google kidob, így nyilatkozik a jelenségről:

Inspiráció, enthuziazmus: a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot, melyet felfokozott érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség jellemez. E sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa; a modern lélektan azonban minden transzcendens tényező nélküli magyarázatot nyújt az ihlet jelenségére.

Gyönyörű összetett mondatok, és van is bennük valami, de a lezárás pofon vágja az egészet. Milyen is az, ha megszáll minket az ihlet? Mire értjük azt, hogy „van ihletünk”? Arra, amikor ötletet kapunk a történtünk folytatásához, vagy eszünkbe jut egy új? Az első felvetést élből elutasítom, hiszen nagyon ritkán esik csak meg velem az, hogy ne tudjam, hogyan tovább. *lekopogja* Biztos sokatok számára ismerős állapot, mikor a sztori saját magát írja. A jelenetek egymásutánisága, a történések ok-okozatisága megkérdőjelezhetetlen, és egy-egy mozzanat a karakter jelleméből adódik. Hiába akarod azt, hogy Lali megölje vagy éppen megcsókolja Marit, ha ő nem akarja ezt tenni. Teljesen olyan ez, mintha saját kis érzelmi világgal rendelkeznének a fiktív szereplők, és negatív feedback-kel adnák tudtodra, hogy ők nem azt akarják, amit te. Ez a dolog nem ihlet, hanem józan paraszti ész kérdése. Át kell látni a karakterek motiváló tényezőit, és magától értetődik, hogy minek hogyan kell következnie. Minél hitelesebben tudja ezt megoldani valaki, annál jobb író válik belőle.

Térjünk is át a második eshetőségre: mikor eszedbe jut egy új történet. Wow...erről nehéz véleményt alkotni. Magamból tudok csak kiindulni: nekem akkor ötlik eszembe bármi is, ha van valamiféle külső indíttatásom. Ezek az ingerek mostanában a valaha élt magyar költőktől és íróktól származnak, szóval köszönöm Ady, Vajda és Mikszáth! Soha sincs olyan, hogy ülök a semmibe révedve, és hopp, megjelenik a fejem fölött Edison villanykörtéje. Az ihletnek nem pont az lenne a lényege, hogy a semmiből kapjunk indíttatást? Szerintem de, és ezt a felvetést is muszáj tagadnom.

„ a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot”

Azt hiszem mi, egyszerű emberek ezt hívjuk úgy, hogy „van kedvem az íráshoz”. Nos, egy idő után megtapasztaljuk, hogy milyen az, ha nincs, és mégis írnunk kell. (érvelések magyar faktra khm...khm). Emelje fel a kezét az, akinek a suli/munka miatt csak hétvégente van ideje gépelni. *jelentkezik*

Nektek is? Akkor nem vagyok egyedül. Nálam ez úgy néz ki, hogy péntek este lehetek akármilyen zombi küllemű mosott sz@r, akkor is írni fogok, legalább éjfélig. Miért? Mert szeretek írni, és egész héten arra várok, hogy megtehessem. Ha netán mégsincs kedvem, akkor is nekiállok. Ez olyan, mint az edzésnél: senki sem mondja azt, hogy kár volt. És hogy miért nem? Ugyan mi lehet a legrosszabb, ami megtörténik? Ma sem alszol 8 órát, életedben gyanítom nem először. Na és? Netán rossz lesz a rész. Ez sem tragédia, és te is pontosan tudod, miért nem. Tanulsz belőle. Csak a magunk hibáiból vagyunk képesek tanulni, és nem abból, amiket a több tízezer forintos tanfolyamokon tömnek belénk.

Megkérdőjelezhetetlen, hogy bennünk, írói babérokra törő emberekben van valami belső kényszer, ami egyszer 1000 decibellel üvöltözi, hogy ragadj tollat, máskor pedig úgy elhallgat, hogy jótékony mértékű alkohol sem képes előcsalni, de ezt én nem nevezném ihletnek. Az tuti, hogy semmiféle isteni hatalom nem száll meg, csak vagyok olyan hülye, hogy hajnalig ne aludjak, és hagyjam, hogy beszippantson egy párhozamos univerzum. Ezt az, aki nem ír, nehezen tudja csak megérteni, de akármilyen abszurdnak tűnik is, így van. Igaz, srácok?

Ma egy Lőrincz L. László (micsoda alliteráció) idézettel búcsúzom tőletek:

„Az ihlet a lusta írók kifogása.”

Ti hogyan vélekedtek az ihletről? Létezik, vagy nem?

Puszi: V. B.