Egy év közöttetek

Sziasztok!

Hát eljött az ideje ennek a cikknek is. Nem tervezek hosszú bejegyzést, és nem azért, mert nem tudnék mit beleírni. Aki ismer, az tudja, hogy az engem érdeklő témákról oldalakat tudnék zengeni, ahogyan az elmúlt egy évről is, de vegyük rövidre a dolgot.

Nos, igen. Február 14-én, azaz Valentin-napkor lett egy éves a Todos Los Días. Számomra kissé hosszú volt ez az év, sok minden történt velem. Jó és rossz egyaránt, de ez a bejegyzés (ahogy az összes többi) nem a magánéletemről szól, hanem a blogger közösségről. Őszintén szólva, nem ismerek sok bloggert olyan értelemben, hogy rendszeresen létesítsünk valamiféle kapcsolatot. Vannak, akik rendszeresen kommentelnek, vagy dobnak néha egy-egy üzenetet, és imádom őket. Nem mondom, hogy bárkivel is életre szóló barátságot kötöttem ez idő alatt, de érdekes személyiségeket ismertem meg, és ez nem csak közvetlen lehetséges. Aki hasonlóan elvont, írásbolond mint én, tudja, hogy egy emberről az írásai alapján is lehet képet alkotni. A fogalmazás, a hangnem sok mindent elárul.

Vannak igazán aranyos bloggerek, akik nagyon hálásak, amiért írtál nekik pár mondatot. Aztán vannak olyanok is, akik egyáltalán nem válaszolnak a hozzászólásaidra, pedig néha ők maguk kérnek kritikát. Na ők azok, akikkel abszolút nem tudok azonosulni. Nagy részt tesznek ki az olyan (főleg tizenöt év alatti korosztály) akik megsértődnek az észrevételeiden. Velük sajnos nem lehet normálisan kommunikálni, de remélem, kinövik az Adys gőgöt, és belátják, hogy a tapasztaltabbnak mégiscsak igaza volt. A többség csak a blogját hirdeti a csoportokban sajnos, és mások írásait egyáltalán nem olvassa. Ez a legszomorúbb szerintem. Elvárják azt, hogy több százan kattintsanak egy-egy cikkükre, vagy az új részre, cserébe pedig nem vesznek részt a közösségi életben. Olyan ez, mintha otthon már századszor kérnének meg, hogy takarítsd ki a szobádat, de ennek ellenére mégsem teszed, aztán elvárod, hogy a szülők elengedjenek a szombati buliba, és még pénzt is adjanak. Csúnya, nemde?

Ha olvasás közben felmerült benned a gondolat, hogy olyan, mintha búcsúzkodnék, jól gondolod. Sajnos újabban alig van időm a blogolásra, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy kb. semmiről nem szóló cikket tettem közzé ezúttal is. Két szó: végzős év. Aki már túl van rajta, tudja, hogy milyen, aki pedig még az alsóbb évfolyamokat tapossa, hamarosan meg fogja tudni. A helyzet az, hogy a rengeteg tanulás miatt nincs energiám az írásra, és nem érzem azt blogolás közben, amit régebben. Élveztem írni az engem foglalkoztató témákról, és nagyon de nagyon örültem, ha visszajelzés formájában tudtomra adtátok, hogy nem csak engem foglalkoztat az adott kérdés. Persze most is nagyon örülök, ha lájkoltok, vagy írtok, de ez már nem biztat arra, hogy tovább csináljam.

Igen, tudom, hogy vannak olyanok, akik egyetem vagy munka mellett is csinálják. Jogos az érv, de nekem nem megy. Rá kellett erre döbbennem. Az utóbbi időben inkább érzem kötelességnek a bejegyzések gyártását, mint pihenésnek, pedig a blogolásnak pont ez lenne a lényege, nem? Kiadhatjuk magunkból a gondolatainkat, csakhogy az én gondolataim manapság a készülő regényem, és az érettségi körül forognak. Ezekre szeretnék koncentrálni, hogy minél jobb eredményt érhessek el.

Mindennek ellenére ez még nem az utolsó cikkem. Nem szabadultok még meg tőlem. Nem tudom, mikorra várható a búcsú, de a tavasz végét már semmiképpen sem töltöm közöttetek.

Aki valami jó kis „egy éves a blog nyereményjáték”-ra számított, attól elnézést kérek. Aki pedig végigolvasta ezt a túlontúl személyes és tartalmatlan bejegyzést, annak köszönöm.

Puszi: V. B.