Tolkien valóságteremtő ereje

A címet látva nem kevesen akadtatok fenn a paradoxonon, ugye? Elvégre Tolkien a fantasy zsánerében alkotott, mégpedig hatalmasat. Na de hogyan lenne a fantázia szüleménye valóságos? Mi az a fantasy? A Wikipédia szerint „Fő jellemzője, hogy a tartalma többnyire olyan elképzelt, mitikus jellegű, valamilyen tekintetben mindig irreális, az író által teremtett, csak annak fantáziájában létező alternatív világokba mint keretbe van ágyazva, mely...” 

Nos, igen. Középfölde, hobbitok, tündék és orkok nem léteznek. Akkor mire is akarok kilyukadni? John Ronald Reuel Tolkien igenis valóságot alkotott, olyan értelemben, hogy művei mesteren realisztikus szerkesztésűek.

A Gyűrűk Ura és A Hobbit történetét szerintem nem nagyon kell taglalnom, ezért kezdjük A Szilmarilokkal. Ez egy elég testes regény, de nem kell megijedni. A történeti része nem sokkal haladja meg a négyszáz oldalt. Tudni kell rólam, hogy hatalmas rajongója vagyok az írónak, mégis azt kell mondjam, untam ezt a könyvet (bár a Faustnál nem jobban) , és tudom, nem vagyok ezzel egyedül. Olyan, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnék, ami a világ kialakulásától, az égitestek keletkezésén és az istenségek születésén keresztül kalauzol minket a mostani világba. Érdekesen hangzik, akárcsak egy ókori mítosz, mert alapjában véve mítosz is. Az én gyermeteg hitem kétli, hogy az első emberek sárból és más ezekkel keveredő anyagokból keletkeztek, mint ahogyan azt a görög mítoszok állítják. A lényeg nem is ez. A Szilmarilok magja az író képzelőerejében, és elképesztő részletességében rejtőzik. Emlékeztek József Attila és a Rorschach-teszt esetére? Attila órákig képes volt egy-egy képről beszélni (persze ő Borderline-os volt) . Valahogy Tolkient is hasonló személyiségként tudnám elképzelni, csak ő a fejében létező képekről tudott órákig írni. Bocsássátok meg, ha én vagyok műveletlen, de mutassatok még egy olyan alkotást, amely ennyire mély fantáziáról ad tanúságot. Tolkien nem csak hogy megteremtett egy világot, történelmet is adott neki.

Ha nem bánjátok, A Hobbitot átugornám, de nem azért, mert nem tartom említésre méltó könyvnek. Épp ellenkezőleg! A kedvenc regényem, csak sajnos elég régen olvastam, ezért nem tudnék kiemelni belőle olyan motívumokat, stilisztikai eszközt, amellyel igazolni tudnám Középfölde valóságszerűségét, de idéznék belőle egy nagyon megnyerő részletet: „Ennek a hobbitnak az édesanyja – de mi is az a hobbit? Azt hiszem, manapság már el kell magyarázni ezt, mert igencsak megfogyatkoztak, és félnek a Nagyoktól, ahogy minket neveznek.”

Azt hiszem, ez megkérdőjelezhetetlen.

Vegyük górcső alá kicsit A Gyűrűk Urát. Akad egy-két jegyzetem, ami említésre méltó a témában. Előszőr szintén egy idézettel állnék elő:

„Hadd álljon itt a teljes szövege. Ma már általában csak néhány sorára szoktak emlékezni.”

Ha ezt most átültetjük a saját dimenziónkba, olyan, mintha száz év múlva valaki a Despacito szövegét jegyezné le, mint valami emléket a régi, barbár múltból. Lehet, rossz példával álltam elő, hiszen a Despacito szövegét jelenleg is homály övezi a nem spanyol fejekben. Visszatérve, azt hiszem, ez a két mondat egy dalt előzött meg. Érezni Tolkien határozottságát, tényleg olyan, mintha egy létező, ráadásul valaha közismert dalról mesélne.

A másik, ami nekem különösen tetszik alapból is, de főként írói szemmel: Hogyan írjunk tartósan E/1-ben, ha a regényünk E/3-ban íródik? Egy szó: párbeszéd. Ha John valakit megszólaltat, annak se vége, se hossza. Van, hogy oldalakat ível át egy-egy karakter monológja, gondolok itt főleg Gandalfra. Általában itt is a múlt kérdése merül fel, a szereplők a történelmet mesélik, természetesen szónoki tökéletességgel. Ismerős az, amikor új bekezdést nyitnak egy párbeszéden belül? A Vörös Pöttyös rajongóknak bizonyára nem, de aki vett már a kezébe szépirodalmi alkotást, az tudja, hogy ez egy nagyszerű írói eszköz.

A Két Toronyban több szálra bomlik a cselekmény. Az egyik Frodó és Samu (no meg Gollam) útja Mordor felé, ott van még a két haszontalan megyefi, Trufa és Pippin, és természetesen az Aragorn-Legolas-Gimli féle trió, akikhez útközben Gandalf is csatlakozik. Minden a tudatos szerkesztésre vall. Pontosan tájékoztat minket az író, hogy hol voltak ugyanabban az időpontban a felek. Nem lepődnék meg, ha Tolkiennek külön naptára lett volna az íróasztalán, amire „Helm-szurdok ostroma” és eféle finomságok lettek volna leírva. Belegondolva ez nagyon jó módszer. Ismerős, amikor elkezdesz egy történetet, megadsz egy körülbelüli dátumot, aztán a sztori felénél szükséged lenne az időpontra... Én alkalmazom már egy ideje a naptáras a módszert. Próbáljátok ki ti is.

Ezzel a cikkel szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy A Gyűrűk Ura nem csak egy érdekes történet. Az egész elképesztően hiteles és részletes. Mondhatnak a kritikusok amit csak akarnak, számomra akkor is Tolkien a valaha élt egyik legnagyobb irodalmár. Ne féljetek kézbe venni a könyveit! Tudom, hogy nagyon hosszúak, és néha túlságosan belefeledkeznek a leírásokba, de megéri mind olvasói, mind pedig írói szemmel. Srácok, nem az SZJG és nem a VP az irodalom, hanem ez. Merjétek bevállalni.

Puszi: V. B.