A kezdő írók védelmében

 Blogok keresgélése közben mindannyian akadtunk már olyan történetre, amire egy az egybe ráaggattuk az igénytelen jelzőt. Mit nem olvasunk szívesen? Az olyan sztorikat, amik tele vannak közhelyekkel, kidolgozatlan karakterekkel, szóismétlésekkel és helyesírási hibákkal. Mi jut eszünkbe ezeket látva? Ezen mű alkotója bizony nemrég kezdhette a mesterséget. Mivel az interneten nincsen cenzúra, bárki bármit közzétehet. Ha a tűzrőlpattant kis 12 éves úgy gondolja, hogy megosztja a világhálón az ő egyedi, szuper érdekfeszítő Daddy-baby girl remekművét, akkor így is tesz. A kérdés az, hogy vajon miért teszi. Egy idősebb olvasó beleolvas, majd megy is tovább, gondolván csak egy újabb unatkozó, és perverz kisgyerek alkotott valami csodásat. Rosszabb esetben szétkritizálja, amivel többnyire semmire sem megy. Lehetne sorolni az érveket, hogy miért nem szabadna ennyire "amatőr" munkákat ország világ elé tárni, de ez a cikk nem erről szól. A téma sokkal inkább az, hogy mi motiválhatja a kezdő írókat arra, hogy megtegyék ezt a nagy lépést, és miért van joga az ő történetüknek ugyanúgy a blogger/wattpad felületén lennie, mint egy igényesebbnek. Az egyszerűség kedvéért a 12 éves íróvá avanzsált gyermeket hívjuk a továbbiakban Miminek.Nos, Mimike fejéből irodalom óra közepén kipattan egy történet. Gyorsan le is írja, mielőtt elfelejti. Lesz is, vagy két oldal. Ez a piszkozat tele van logikai, nyelvhelyességi, helyesírási hibákkal, és ennek tetejében még egyszerű is. Mindenféle sorsdöntő fordulat, és csavar nélkül. Ezután Mimi a saját, vagy barátai biztatására feltölti az internetre az irományát. A blog szépen kering az éterben, és az idősebb korosztály szinte megbotránkozik rajta. Itt merül fel a kérdés, hogy miért is lenne nagyobb jogunk posztolni nekünk, mint Miminek?

Aki azt mondja, nem így kezdte, az bizony hazudik. Mindenkinek ismerős a szituáció, mikor nagy lelkesedéssel próbálja bontogatni a szárnyait, és leír minden egyes szót, ami az eszébe jut. Mimike ugyanazt csinálja, amit mi csináltunk annak idején. A különbség annyi, hogy mi nem tettük közszemlére. Ha visszanézzük a régi írásainkat, bizony nevetünk magunkon, és nem szeretnénk, hogy bárki is meglássa. De gondoljunk csak bele. Annak idején mennyit jelentett számunkra az a sztori. Mennyit gondolkoztunk rajta. Mennyi ideig próbáltunk meg "benne élni". Kár tagadni, minden író próbálta már maga elé képzelni a saját történetét. Mimivel sem más a helyzet. Büszke magára, és élvezi, hogy van egy saját világa. Ez az írás szépsége. Létrehozunk egy saját világot, saját szereplőkkel. Egy olyan helyet, ahol minden tőlünk függ, ahol mindent mi irányítunk. A hátulütője ennek az, hogy se a karakterek, se a történés nem jelent másoknak annyit, mint nekünk. Elfogultak vagyunk a saját alkotásunkkal, viszont más csak a leírt szöveget látja ami talán nem túl kreatív, ám a mi fejünkben él a történet. Létezik. Mi már beleszerettünk, de hiába is tárjuk mások elé, hogy ők is élvezhessék, nem tudják úgy, mint mi magunk. Mimi ezt még nem tudja, ezért rányom a "közzétesz" gombra. A világa nyilvánosság elé kerül, mi pedig mikor meglátjuk, bele sem gondolunk, mekkora elégedettség lehet ez neki.Ez alatt természetesen nem a 18+ dolgokat értem, amiket kiskorúak írnak. Nem arra gondolok, ha a történet egy-egy helyen megkívánja az intimitást, hanem arra, ha másból sem áll, minthogy a szereplők egymáson élvezkednek. Az ilyen írók mellett nem tudok érvelni, és őszintén szólva meg sem tudom érteni őket. Írj, de ne olyat, ami felülmúlja a korosztályod értékrendjét!

Köszönöm, hogy végigolvastad.
Puszi: Victoria Bloom