Todos Los Días

Sziasztok! Bár ismét késtem két napot a bejegyzéssel, még nem tűntem el teljesen. Úgy vettem észre, hogy szívesen olvastok írással kapcsolatos cikkeket, és mivel én is szívesen érintem ezt a témát, ma ezzel kapcsolatban hoztam pár tanácsot. Van az a pillanat, mikor a semmiből jőve, akár buszon/suliban/a fürdőkádban/az álmod kellős közepén eszedbe jut valami, amit papírra kéne vetni. Muszáj valakivel megosztanod a történetet, mert egyszerűen annyira foglalkoztat, hogy nem bírod magadban tartani. Fejben továbbfűzöd a sztorit, és jegyzetelsz. Kezd egyre terjedelmesebb lenni az ötlet, már látod magad előtt a főszereplőt, és azt a bizonyos NAAGY jelenetet. Aztán hirtelen beléd hasít a felismerés: már egy hete nem írtál semmit az aktuális történetedhez. Mégsem hagyhatod abba a közepén, épp a legnagyobb bonyodalmak előtt. Mi lesz, ha elfelejted, mit akartál kihozni a következő, vagy az azutáni fejezetből? Ezt nem engedheted meg magadnak. Sohasem lesz belőled író, ha minden sztorit félb...

Sziasztok! Hát eljött az ideje ennek a cikknek is. Nem tervezek hosszú bejegyzést, és nem azért, mert nem tudnék mit beleírni. Aki ismer, az tudja, hogy az engem érdeklő témákról oldalakat tudnék zengeni, ahogyan az elmúlt egy évről is, de vegyük rövidre a dolgot. Nos, igen. Február 14-én, azaz Valentin-napkor lett egy éves a Todos Los Días. Számomra kissé hosszú volt ez az év, sok minden történt velem. Jó és rossz egyaránt, de ez a bejegyzés (ahogy az összes többi) nem a magánéletemről szól, hanem a blogger közösségről. Őszintén szólva, nem ismerek sok bloggert olyan értelemben, hogy rendszeresen létesítsünk valamiféle kapcsolatot. Vannak, akik rendszeresen kommentelnek, vagy dobnak néha egy-egy üzenetet, és imádom őket. Nem mondom, hogy bárkivel is életre szóló barátságot kötöttem ez idő alatt, de érdekes személyiségeket ismertem meg, és ez nem csak közvetlen lehetséges. Aki hasonlóan elvont, írásbolond mint én, tudja, hogy egy emberről az írásai alapján is lehet képet alkotni...

A címet látva nem kevesen akadtatok fenn a paradoxonon, ugye? Elvégre Tolkien a fantasy zsánerében alkotott, mégpedig hatalmasat. Na de hogyan lenne a fantázia szüleménye valóságos? Mi az a fantasy? A Wikipédia szerint „ Fő jellemzője, hogy a tartalma többnyire olyan elképzelt, mitikus jellegű, valamilyen tekintetben mindig irreális, az író által teremtett, csak annak fantáziájában létező alternatív világokba mint keretbe van ágyazva, mely...”   Nos, igen. Középfölde, hobbitok, tündék és orkok nem léteznek. Akkor mire is akarok kilyukadni? John Ronald Reuel Tolkien igenis valóságot alkotott, olyan értelemben, hogy művei mesteren realisztikus szerkesztésűek. A Gyűrűk Ura és A Hobbit történetét szerintem nem nagyon kell taglalnom, ezért kezdjük A Szilmarilokkal. Ez egy elég testes regény, de nem kell megijedni. A történeti része nem sokkal haladja meg a négyszáz oldalt. Tudni kell rólam, hogy hatalmas rajongója vagyok az írónak, mégis azt kell mondjam, untam ezt a könyve...

 Az írókat egyszerűen bármi képes megihletni. Egy regény, egy film, egy zene, egy kép, de lehet az a reggeli kávé vagy egy foszlányokban elcsípett beszélgetés. Ez egy olyan dolog, amit csak mi értünk meg. A hurrikánként érkező roham nem mindig a legalkalmasabb pillanatban tör ránk. Ahogy eszünkbe ötlik valami, kénytelenek vagyunk leírni, különben az ötlet elveszik a jelentéktelen zagyvaságok lomtárában, és onnan már nem lehet előhívni. Az olvasó méltán megjegyezhetné: „Milyen könnyű neked, csak eszedbe jut valami, és máris kész egy egész regény a fejedben!” Hm...drága olvasó, bárcsak így lenne. Van, amikor a múzsa nagyon nem akar adni az életet adó csókjából. Olyan, mintha a szerelmed idegenedett volna el tőled minden előjel nélkül, egyik napról a másikra. Ilyenkor nem igazán van mit tenni. Ülünk, és várunk, vagy elindulunk a múzsa keresésére, persze, csak képletesen. Hajszoljuk az „ihletet”. Engem az idézetek tudnak leginkább inspirálni. Mostanában én is egyre többször j...