Viszlát, láthatatlanság!

 A blogger csoportok egyre nagyobb figyelmet fordítanak egy bizonyos jelenségre: a láthatatlan olvasókra. Szerintem senkinek sem kell bemutatni azt a pillanatot, amikor megnézed az előző napi posztodat, és van rajta több, mint 100 megtekintés, de a megítélésének semmilyen jelét nem tapasztalod. Most akkor jó lett, vagy sem? Az írás bizony hálátlan mesterség. Ha közvetetten nem is, de a hivatásos írók műveire mindig van reflektálás. Gondoljunk csak a moly.hu-ra. Több kritikát találunk ott, mint könyvet. Nem tudom megérteni, hogy az ilyen esetben miért működik ez a dolog, és a mi kis közösségünkben miért nem. Gondoljunk már bele. Az adott író a büdös életben nem fogja megtudni, hogy te mit gondolsz a sztorijáról, ám egy blogger, aki valóban foglalkozik az oldalával, örülne a szavaidnak.

Sokszor láttam már, hogy a régebbi tagok azt ecsetelik, hogy milyen volt régen. Mivel 2017 februárjában csatlakoztam a világotokhoz, sajnos nem tudhatom, mi volt a helyzet akkoriban. Összehasonlítási alapom nincs, mégis látom, hogy mennyire siralmas a helyzet. A facebook posztok többségén se komment, sem pedig egy árva like. Ennyire nehéz lenne jelet adni arról, hogy elolvastuk a cikket/az új részt? Ne mondjátok nekem, hogy abból a 100 emberből egy sem olvasta végig! Személy szerint én nagyon örülök bármilyen típusú visszajelzésnek, és az utóbbi időben meglepően sokat kaptam. (Ha az én drága követőim és azok, akik írni szoktak nekem, olvassák ezt a bejegyzést, akkor köszönetemet küldöm nekik, és üzenem, hogy nagyon hálás vagyok!)

Vannak, akik azt vallják, hogy nem a népszerűség miatt csinálják ezt az egészet, de álszentség lenne azt állítani, hogy nem csillan fel a szemük egy hozzászólást látva. Mindenkinek felcsillan. És nem csak a pozitív visszajelzésnek lehet örülni. A negatív kritika is értékes, amennyiben emberi hangon van megfogalmazva. Ne már, srácok. Olyan kevesen vagyunk... A társadalom egy egészen kicsi csoportja. Tudjátok, hogy a rajzosok között mekkora az aktivitás? Ha ott kiteszel egy képet, pár óra alatt 50 like és számtalan komment is érkezik rá. Minket mi tart ettől vissza? Olvasni kétség kívül időigényesebb mint egy képet megnézni, de miért blogol valaki, aki nem szeret olvasni? Ti teljes értékű bloggernek érzitek/éreznétek magatokat, ha csak posztolásnyi időt töltenétek el a csoportokban? Szerintem ez egy ilyen adok-kapok dolog. Ha az én cikkeimet elolvassák, akkor rákattintok én is néhányra, és legalább megnézem, miről szól.

Tudom, hogy már rengetegen emeltek szót a témával kapcsolatban, de ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ennek ellenére sem érzem a különbséget, és ez elszomorít. Ha már egy embert sikerülne rávennem, hogy aktívabb legyen, már megérte megírni a cikket, pedig kézzel írtam, töri órán, és kevesebb, mint 30 perc alatt. Értem én, hogy itt a suli, elfoglaltak vagyunk, de nyáron sem volt már a helyzet. Érdekes módon daddy baby girl-je megér 20 "folytit". Vagy a tíz évesek érnek rá ennyire, vagy mi vagyunk ilyen lusták. Senki sem várja el, hogy 300 szavas esszét rittyents a poszt alá, de egy "Jó lett, csak így tovább!" igazán beleférne. Csak pár szó, mégis sokat jelent.

Nem vagyok meghatározó személy a blogger világban. Nem ismerek sok embert. Jogosan gondolhatnátok, ki vagyok én, hogy kritizáljak? Senki, csupán egy kezdő író, aki nem akarja, hogy a társainak azért menjen el a kedve az írástól, csak mert mindig van kifogásunk az ellen, hogy komment írással fárasszuk magunkat.

Ha eljutottál eddig az olvasással, őszintén köszönöm! Remélem, nem csak üres szavaknak véled a cikkemet, és mindezzel senkit sem szerettem volna megbántani. Legyen szép napod!

Puszi: Victoria Bloom